Karantén. A 2020-as orwelli élet.

Kitalált.
Mondhatni, kortárs dráma; kérem, vegye tudomásul: a dráma nem tény-műfaj.

Francia film. Nagyon francia, a szónak nem a filmesztétikai értelmében.
Hanem abban az értelemben, hogy a franciák hajlamosak

Annyian és annyiszor kérdezik, hogy-hogy ennyi mindent és hogy-hogy ilyen sűrűn és hogy-hogy ennyit...
Most már csak annyi a válasz, hogy akkor itt van a timetable, lehet lapozgatni.

Nem. Nem őrület.
Annak látják, de nem az.
Életem két ngyon intim területén bánom, hogy nem futottam ki magam - már nem tudok rajta változtatni, időutaznom kéne hozzá - így, bár mérhetetlenül és gyógyíthatatlan sebként fájnak, próbálok arra figyelni, ami viszont tudok.
Tán ezért az elszántság.
Mert azok, amin MÁR nem tudok változtatni, annyira fájnak, hogy egy nyugodt pillanatom sincs már nélkülük.
Ők az én tartamaim, ők az én hozzátartozóim, ők az én szeretőim: a fiam és a férfi.

Mert nagyjából erről szólnak majd ezek a szavak:
a fiamról.
a férfiről.
a biztonságpolitikáról.
a színházról.
a rádióról.
a zenéről.
az életről.

Tán ebben a fontossági sorrendben.

Dokumentarista vagyok. Afféle protestáló.
Figyelek, visszatükrözök, nagyjából ennyi.

Amennyiben még ez is sok, hadd mondjam el: van az a nézőpont, ahonnan minden, ami nem ilyen, nem ilyen ritmusú, nem ilyen intenzitású, nem ilyen kaleidoszkóp - AZ a valójában lassú, a nem-élet-szagú.
Ugye, hogy létezhet ez a nézőpontom is?